Légiós (nem)kérdés

Szerző: Tóth Attila
2016. Február 10. 15:45:00

A Szolnoki Olaj KK együttese szerda este befejezte idei európai kupaszereplését, a magyar bajnok utóbbi években bemutatott külföldi teljesítménye pedig szorosan kapcsolódik egy mostanában központivá váló témához, a légiósok számának szabályozásához.

Az utóbbi napokban komoly vita folyt az egyik kosaras fórumon arról, mi lenne a helyes döntés a légiósok számának szabályozásáról, márpedig ennek szerintem elég komoly köze van az Olaj és más magyar csapatok, konkrétan a válogatott szerepléséhez, de kezdjük az elején.

Annyi biztos, hogy semmi szükség nincs a légiósok számának csökkentésére azzal a felütéssel, hogy a jó magyarok, a tehetséges gyerekek miattuk nem kapnak lehetőséget.

A teljesség igénye nélkül jöjjön három játékos, akik ebben a szezonban elég komoly fejlődésen mentek keresztül. Váradi Benedek 21 évesen a Falco legjobb játékosa 5(6) külföldi mellett is, 14 perccel, 9 ponttal és 10 VAL-lal átlagol többet a bajnokságban, mint eddig bármikor. A 20 éves Benke Szilárd 18 perccel, 8 ponttal és 10.6 VAL-lal áll jobban, mint tavaly, ráadásul az idény elején többször is a Kaposvár nyerőembere tudott lenni. A 18 éves Mócsán Bálint a MAFC-ban 5 perccel több játékidő alatt hoz több mint 3 ponttal többet és duplaannyi VAL-t, mint egy éve – és itt még meg lehetne említeni Bus Ivánt is Nyíregyházáról például, de nem a hibátlan felsorolás a lényeg.

Mi ezekben az esetekben a meglepő? Semmi. Ezt hívják úgy, hogy természetes fejlődés, hiszen ilyen idős korban ez lenne az alap mindenkinél: egyre jobb lesz technikailag és fizikailag is, ezért egyre több játéklehetőséget kap, ami alatt jobbak is lesznek a statisztikái. Váradit ráadásul az utóbbi években elég sok sérülés is hátráltatta, ez idén egyelőre szerencsére nincs meg, úgyhogy több összetevős dolog az ő előrelépésük, de a lényeg nem a pontos számadatok, hanem hogy miattuk világos: az ötlégiósos rendszer egyáltalán nem szab gátat a magyar játékosoknak. Már azoknak, akik elég tehetségesek, akarnak is és bele is teszik a munkát, hogy jobbak legyenek.

Hogy konkrétan rombolná-e a magyar kosárlabdát az idegenlégiósok számának csökkentése? Ez már szerintem hozzáállás kérdése és mindkét oldalra lehet érveket felhozni.

Az egyik oldal szerint a csökkentéssel kötelezően helyet kellene csinálni a kevésbé tehetséges játékosoknak is (kevesebb légiós -> több hely az aktív rotációban), mert így a hasznos kiegészítőkből idővel több lehetne amiatt, hogy a meccsrutin nem hiányozna olyan embereknél sem, akik közül most lehet, hogy páran háttérbe vannak szorítva. Ez alapvetően növelné a bázist, ahonnan lehet használható játékosokat halászni, talán a válogatott részére is, de az NBI/A számára biztosan. Ez egyébként logikus érvrendszer, de nagy kérdés, hogy nem veszítünk-e többet a vámon, mint amennyit nyerünk a réven.

Három légióssal (már ha nincs honosított, amit nincs értelme megengedni légióscsökkentésnél, hiszen az a játékos is ugyanúgy külföldi, csak a legtöbb esetben gyengébb, mint egy “sima” légiós) például semmi értelme nincs elindulni a nemzetközi kupákban, mert amikor halomra verik az adott csapatot, 10 perc után 20 pont a különbség, az a mérkőzés semmilyen tanulsággal nem szolgál utána, a következő 30 perc nettó időveszteség mindenkinek. 20-30 pontos hátrányban a különbségtartás se jelent semmit – semmiféle jelentősége nincs annak, hogyha utána esetleg „egál” meccset játszik a két csapat, miután az ellenfél már 50%-on pörög. Márpedig jelenleg talán egy csapatra való magyar játékos van, akik nincsenek külföldön még és három légióssal összerakva nem ütnék ki őket az első kör szinte összes meccsén. Talán.

Azt láthattuk idén a FIBA Europe Cupban többször is, hogy harmadik számú sorozat ide vagy oda, 5 légióssal sem vagyunk egyelőre kint a vízből, de van korábbi példa is arra, hogy nem megfelelő játékosállománnyal pont semmit nem ér a nemzetközi szereplés: az Olaj első Adria Liga szezonja. Egyetlen dologra jó az ilyen: mindenki láthatja, mit ne tegyen az ember, de aki a Szolnoknak azt az idényét követte, az ugyanazt a saját csapatával már próbálja elkerülni azzal, hogy el sem indul, ha nincs legalább a szoros találkozókra elég kerete.

Hogy miért van értelme elindulni a nemzetközi porondon? Azt is az Olaj mutatta meg.

Ha a csapat nevének öregbítésén kívül szeretnénk még eredményt találni a szolnokiak elmúlt pár évében, akkor egy valamit biztosan nyert a magyar kosárlabda általuk: a jelenlegi Vojvoda Dávidot. A válogatott bedobójának szerintem az utolsó két és fél év legalább olyan fontos volt pályafutásában, mint a kaposvári időszaka, ahol a játék alapjait elsajátította, vagy a paksi, ahol már nem egy középcsapat húzóembere volt, hanem egy folyamatosan bajnokesélyesként, a tabella legelejére várt gárda első számú játékosa. Ebből lépett tovább az Olajnál egy nemzetközi szinten is jegyzett együttes kapitányává, aki lépésről lépésre haladt előre játékban.

Hogy nem sikerült a januárja? Semmit nem számít a történet szempontjából. A EuroChallenge négyesdöntőjében is hagyott ki fontos dobásokat, az első EuroCup-szezonban sem volt kiegyensúlyozott, de a folyamatos nemzetközi jelenlét, a kettős terhelés, illetve a magasabb kosárkultúrából érkező csapatok elleni mérkőzések miatt szemmel láthatóan és statisztikailag is fejlődött.

A válogatottnak Hanga Ádám nélkül is húzóembere tudott lenni, az Olajnál pedig ő és Sztrahinja Milosevics a két vezér, akik a nagyon összekapott védekezéssel együtt egy EuroCup-továbbjutást hoztak a csapatnak olyan gárdák, mint a Besiktas és a Lietuvos Rytas ellenében. A második csoportkörben 5-ből 3 mérkőzés legalább 3 negyedig szoros volt, ezek pedig újabb értékes tapasztalatok voltak a válogatott alappillérének (még ha gyengébben is ment neki a játék), akinek semmiféle újdonsággal nem fog már szolgálni a következő Eb-selejtező, hiszen évek óta olyan vagy még sokkal jobb csapatok ellen „készül” év közben is, mint a macedón vagy a brit válogatott.

5-nél kevesebb légiósnál (mondjuk 3-nál, hiszen a csapatok jelentős részénél most is négyet használnak, ha csak ennyire veszi vissza a szövetség a légióskorlátot, az semmilyen pozitív eredményt nem hoz) ez a szegmens teljesen elveszik, mert nemzetközi meccsrutint itthoni klubnál nem lehet majd megszerezni – még egyszer, amikor „bucira verik”  a csapatot már az első negyedben, az a meccs onnantól szerintem kuka tapasztalatszerzés szempontjából is. Persze a válogatottaknak adott a lehetőség, hogy külföldre menjenek (mint ahogy Hanga Ádám például a Barcelona-CSZKA Moszkva-Real Madrid szinthez „szocializálódott” már ebben az idényben, ami szintén borzasztóan fontos tényező lehet a nyáron), de a légióscsökkentéssel együtt akkor azonnal be kellene vezetni azt is szabályozással, hogy magyar válogatott játékos nem játszhat itthon.

1999 óta ugyanis szerintem azért nem sikerült kijutni egyetlen világversenyre sem, mert nyaranta mindig meglepődik mindenki, hogy „húha, az ellenfél egy kicsit többet fut, meg aki triplagépnek van elkönyvelve, az tényleg minden üres hármast bedob, pedig a Jászberény ellen belefért, hogy nem mentem ki az emberemre, meg igazából a csapatok 60%-át 10 perc jó játékkal is megvertük”. Olyat is hallottunk már, hogy a 3 naponta lejátszandó meccsek miatt a végére elfáradunk, mondván a „szerda-szombat ritmushoz nem vagyunk hozzászokva, a fenébe is”. Ezeket a dolgokat lenne hivatott kiküszöbölni a nemzetközi kupaszereplés, rendszeresen, évek hosszú során, a magyar válogatott játékosainak részvételével.

Visszakanyarodva viszont a bázis növeléséhez: az nem lehet kérdés, hogy jelenleg nincs elég merítési lehetőség a magyar játékosokat tekintve, de hogy ezt hogyan kellene mélyíteni, az egy borzasztóan hosszú téma, még ha az is evidens, hogy a kutya az utánpótlásnevelésben van elásva alapvetően. Itt a szülők megnyilvánulásaitól kezdve az utánpótlásedzők szakmai felkészültségén át az UTP-meccseken fújó bírók minőségén, a gyerekeknek a hozzáállásán, egoján túl a felnőtt csapatok edzői, illetve a klubok pénzköltési hatékonysága is előkerülhetnek. Rengeteg a hiba ugyanis mindben, és ami a fiataloknál el van rontva, azt már a felnőtteknél lehetetlen kijavítani olyan szintre, hogy komolyan vehető sportág legyen nálunk a kosárlabda.

Mindezektől függetlenül azonban két dolog biztos. Az egyik az, hogy szélesíteni kell a bázist, és itt válik el a két tábor arra, hogyan és milyen módon kell ennek nekifogni, az utánpótlást kell-e előbb rendbe rakni vagy az A csoport is legyen azonnal ennek alárendelve. A másik dolog azonban az, hogy a külföldieknek semmi köze nincs a magyar kosárlabda elég gyenge pozíciójához a nemzetközi színtéren. Aki tehetséges és jó a munkamorálja, annak van helye és ideje most, öt légiós mellett is – és ebből a tehetség a kevésbé fontos, lásd azt a Kovács Pétert, aki a védekezésével és energikus játékával EuroCup szezont mentett a Szolnoknak, vagy legalábbis játszott ebben fő(bb)szerepet. És ezt nem én mondom hasraütésszerűen, hanem a cikk elején említett Váradi Benedekék bizonyítják a pályán.

Foto – szolnokiolaj.hu, falcokc.com

Forrás: Kezdő5.hu

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.