Hová lettek a rutinos magyar játékosok?

Korábbi blogbejegyzéseinkben már többször értekeztünk a magyar férfi kosárlabda élvonal légiós szabályairól, illetve annak hatásairól a bajnokságra nézve. Ezek néhány – első ránézésre igen szembetűnő – anomáliát is eredményeznek a játékosmozgások terén. Miként lehetséges az, hogy a másodosztályban együtt pattogtasson három, nem feltétlenül csak a levezetésre kárhoztatott pár éve még felnőtt válogatott játékos Körtélyesi Gergely, Kámán Tamás és Simon László személyében a Veszprém csapatában? Ennek nézünk most egy kicsit alaposabban utána.

Ha már a konkrét példából indulunk ki, akkor le kell szögeznünk, hogy a három ásznál eléggé eltérőek az indokok. A korábban Zalaegerszegen és Szombathelyen is fontos rotációembernek számító Simon súlyos sérülései miatt már bőven 30 éves kora előtt elvesztette régi gyorsaságát és atletikusságát. Kámán edzői feladatokat kapott anyaklubjánál a ZTE-nél, ami mellett még pont “belefér” a B-csoportos játék magas színvonalon is a közeli Veszprémben, Körtélyesi Gergely pedig a szó minden értelmében a csúcson hagyta abba, hiszen a legjobb korban volt és hibátlan fizikai állapotnak örvendett, amikor személyes okok miatt hagyta ott a Paksot tavaly szezon közben.

kami

A korábbi válogatott játékosokat illetően az MTK is “gyűjtőnek” számít, hiszen az előző két évadban Bódi Ferenc pattogtatott náluk, idén pedig Trepák Zoltán, a Zalaegerszeg legutóbbi bajnokcsapatának vezére igazolt Törökbálintra, de (a most ott edzősködő) Szarvas Gábor és a korábban több A-csoportos szezont is lehúzó Wehner Zoltán is a kék-fehéreknél játszott az előző években. A sort folytatva ki lehet emelni Wehner jelenlegi kenyéradóját, az Oroszlányt is, amely a Körtélyesinél kisebb névnek számító, de hasonló korban és állapotban lévő Tanács Attilát is foglalkoztatja, no meg a Simon Lászlóra hajazó történettel bíró volt válogatott hátvédet, Kiss Kornélt is a kezdő ötösében tudhatja.

A jelenleg a kiesés ellen küzdő (!) Pápánál is olyan nevekből áll a keret, amely életkorban, tudásban és szerkezetben is mindenféle túlzás nélkül erősebbnek tűnhet több jelenlegi A-csoportos gárda hazai játékossoránál. Az Európa Kupa-szereplő Alba egykori hátvédje, Szanati Mátyás, a Körmend korábbi üdvöskéje, Kutasi Gergely, a három éve Zalegerszegen még 10 pont feletti szezonátlagot hozó Puszta Dávid, a Sopronban éveken át masszív cserecenternek számító Keresztes Rafael, valamint a Falco egykori csupaszív bedobója, Henrik István, valamint az előző szezonban Nyíregyházán hónapokat légióskodó Rados Vukolics is Vajda József csapatában játszik.

A nyugati fellegvárak után ha átnézünk keletre, ott is hasonló a helyzet, elég csak a listavezető Salgótarjánt kiemelnünk, ahol a hátvédsor a szintén “prime-korban” lévő Helmeczi András, Szabó Péter, Madár András trióból áll – mindhárom játékos nagy tehetségként volt elkönyvelve már fiatalon, közülük Madár tudott meghatározó játékos is lenni Jászberényben, egészen sérüléséig.

A rengeteg példa jól megmutatja, hogy mik a legfőbb tendenciák az első-, illetve a másodosztály közti játékosmozgások terén. Ebben az évadban már öt külföldi státuszú játékos lehet az A osztályban, a B-ben viszont csak egy, ráadásul a honosított játékosok mind légiósnak számítanak (eltekintve attól a nagyon kevés példától, mint amilyen az Alba-hátvéd, az A-ban és eggyel lentebb is játszó Luka Markovicsé, vagy a hasonló cipőben járó pécsi Borisz Krnjajszkié – ők mindketten több, mint két és fél évet töltöttek el a magyar utánpótlásban 21 éves koruk előtt, így már “kosárlabda magyarnak” számítanak – (érdemes tudni: mindketten rendelkeznek magyar útlevéllel és jól is beszélik a nyelvet, továbbá komoly magyar gyökerekkel rendelkeznek, ám akkor is élveznék ezt a státuszt, ha sokkal távolabbról kerültek volna Magyarországra)).

A külföldiek legnagyobb részben amerikaiak, akik fizikai, illetve atletikus képességeik miatt igen jelentősen gyorsították és fizikálisabbá tették a játékot a magyar élvonalban, ami után a Simonéhoz vagy Kiss Kornéléhoz hasonló sérülések után egy egyébként nem kiemelkedő atléta már nem igazán tudja felvenni a versenyt – pláne nem hátvéd poszton – az itteni légiósokkal. Ki kell mondani: ilyen keretek közt már a magyar élvonal szintjén is vagy szuperatléta/extra fizikumú kell, hogy legyen az adott magyar játékos vagy másik esetben zseninek lennie játékintelligenciában/védekezésben/dobásban.

Ennek következtében egészen elképesztő módon “kiürült” néhány poszt az élvonalban, ami a magyar játékosokat illeti, elég csak az irányítókkal példálóznunk, hiszen a 14 A-csoportos csapat keretében összesen négy (!) azaz négy olyan magyar játékos van, akik nem csak marginális szerepet töltenek be saját klubjukban. A soproni Ruják Andráson, a szolnoki Wittmann Krisztiánon, a jelenleg súlyos sérülésből lábadozó pécsi Halász Ákoson és a paksi Kovács Ákoson kívül így egyáltalán nincs is olyan honi játékmester, aki számításba jöhetne a válogatottban ezen a poszton. Ezzel párhuzamosan megfigyelhetjük, hogy a tudásban szorosan mögöttük lévő Surmann Péter, Faragó Péter, Kiss Kornél, Drahos Gábor négyesfogat tagjai (rövidebb A-csoportos kitérőket leszámítva) már jó ideje a B-ben pattogtatnak ahelyett, hogy eggyel feljebb csak minimális szerepet kapjanak a mérkőzéseken. A már részletezett körülmények, illetve a jelenlegi magyar játékosépítési felfogás következtében nekik ugyanis már nem adtak jelentős esélyt az elmúlt években, illetve rutinosabb játékosként mindannyian komolyabban építik edzői karrierjüket is.

A játéklehetőség mellett az anyagiakról is szót kell ejtenünk, hiszen hiába, hogy itthon nem nyilvánosak a játékos-, illetve edzői bérek, azzal a legtöbben tisztában vannak, hogy bár kevés profi alapokon nyugvó együttes van a B-csoportban, pláne munka/edzősködés mellett a legtöbb “hezitálónak” meg is éri inkább egy tehetősebb második ligás gárdánál folytatnia.

Sokaktól elhangzik az a kijelentés, ami a fentebb említettek ismeretében akár valahol jogos is lehet, azaz hogy már az NB I/B lenne az “igazi magyar bajnokság”, ami pláne a tavaly még ezen a szinten is nagy számban jelen lévő honosított játékosok létszámának nagyfokú leszabályozása után lehet érdekes gondolat. Ám véleményem szerint nagy hiba lenne pusztán a neveket számba vennünk, mert ugyan elvitathatatlan, hogy sok olyan játékos van a B-osztályban, akik egyéni képességek vagy potenciál tekintetében előrébb sorolhatók több az A-ban pattogtató kosarasnál, ám egyelőre nagyon kevés második ligás klubnál van annyi és olyan minőségű edzés, ami alapján egyáltalán hasonló körülményekről lehet beszélni, azaz nem csak a megkapott fizetés miatt értett profi kosárlabda az, amiről jelen esetben beszélünk.

Hogy ezek a tendenciák javítják-e a magyar bajnokság színvonalát? Kétség kívül igen. Az viszont már más kérdés, hogy a nemzeti kérdésekre sok esetben érzékenyen reagáló magyar közönség mennyire befogadó arra, hogy rendszeresen öt külföldit lásson szeretett csapata mezében. S ha már okfejtésemmel eljutottam odáig, hogy milyen természetes, illetve irányított folyamatok vezettek idáig, akkor okvetlenül fel kell hoznom, hogy pont ezért is van szükség a kosárlabda nem csak sportszakmai körítésének – a marketing, média, merchandising tevékenységek – erősítésére, hiszen a világon szinte már minden jelentősebb kosarasnemzetnél bebizonyították, hogy kerülhet ilyen módon is szimbiózisba a klub a közönségével, avagy a sportág a fogyasztóival. Arról már nem is beszélve, hogy a jelenség olyan motiváló erőként hathat, hogy előbb-utóbb révbe érjen egy-egy olyan projekt, mely a Falcónál, a Zalaegerszegnél, a Pécsnél, a MAFC-nál vagy akár a szintén budapesti Vasas Akadémiánál, valamint a pasarétiekhez hasonlóan B-csoportos Debrecennél fut jelenleg, s aminek végén ország-világ láthatná, hogy a megfelelő munkával és hozzáállással fiatal magyar játékosokat fel-, illetve beépítve is lehet eredményt elérni a magyar férfi kosárlabdában.

Fotó: Komlósi Péter – foto24.hu

This article has 2 Comments

  1. Kedves Gábor!
    Nagyon jó a meglátásod a témában és mondanom sem kell, hogy igazad van. Sajnos az NB. I. A csoportjában a külföldi játékosok viszik a prímet, sokat játszanak és befolyásolják a bajnokság végeredményét. A magyar játékosok kevesebbet vannak a pályán, de sajnos – egy-két kivételtől eltekintve – nem befolyásoló tényezők a csapatukban. Persze vannak kivételek.
    Szolnok: Wittmann K., Vojvoda D., Keller Á.
    ASE: Kovács Á., Tóth Á., Eilingsfeld J.
    TLI-Alba Fehérvár: Lóránt P., Simon B., Supola Z.
    stb.

    A “B” csoportban azért játszanak szívesen a hazai játékosok, mert többet vannak a pályán, nem kell felvenniük a versenyt az atletikus amerikai játékosokkal és sokan dolgoznak valamit a kosárlabda mellett. Vannak, akik családot alapítottak és ezért már kevesebbet akarnak kosárlabdázni (Körtélyesi G.), vagy edzősködnek mellette (Kámán T., Faragó P., Simon L.).
    Az “A” csoportban még azt is hibának tartom, hogy a fiatalok (U23-as korosztály) keveset kerülnek a pályára, esetleg akkor, amikor már nagyon vezet a csapatuk, vagy már elment a meccsen a hajó. A “B” csoportban pedig kötelező egy U20-as játékosnak mindig a pályán lenni.
    A “B” csoportos csapatok közül nem tudom, hogy ki fogja vállalni az esetleges feljutást, mert anyagilag nem tudnak versenyezni a mostani “A” csoportosokkal. Nincs elég pénzük 3-5 minőségi külföldit igazolni, ezek nélkül pedig biztos a kiesés.

    1. Nagyon sok folyamat indult el, pláne a TAO időszak kezdete óta, melynek még nem tudjuk, maximum csak sejtjük az eredményeit. Gondolok itt arra, hogy bizony vannak már olyan akadémiák, ahol igencsak kompetens fiatal kosarasokat tudnak kinevelni, ráadásul nagyobb számban, ezek a srácok pedig pár éven belül betörhetnek az élvonalba is.

      Akkor állhat valahol helyre a “világ rendje”, de ehhez legalább valamilyen mértékben kell az edzői-, klubvezetői részről is a megfelelő hozzáállás. A megemlített kluboknál ezzel nincsen gond, többen presztízskérdésnek is gondolják, hogy megmutassák: igenis lehet egyszerre több (saját nevelésű) fiatalat beépíteni.

      Az A-csoportban a MAFC, a sokáig 3-4 (egészséges) légióssal felálló ZTE, valamint a Pécs is megmutatta, hogy nem garantált kiesést jelent, ha nagyobb nevű, válogatott magyarok nélkül, javában fiatalokkal kell felvenni a versenyt.

      Ennek következő lépcsője lehet, ha majd a Mócsán Bálintok, Misek Leventék, Halász Ákosok, Bíró Olivérek, Lewis Chesterek, Kiss Barnabások igazi vezérré növik ki magukat felnőtt szinten is és mögöttük még több bevethető fiatal lesz. Én úgy látom, hogy a jelenlegi tendenciákkal 2-3 éven belül ide elérhetünk!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.