Az NCAA lehet az utánpótlás-kosárlabda NBA-je – magyarokkal?

Az utóbbi időben több tehetséges magyar utánpótlás-válogatott játékos döntött úgy, hogy kipróbálja magát az NCAA-ben (amerikai egyetemi kosárlabda-bajnokság). Korábban is volt egy-egy játékosunk, aki elindult ezen az úton, mostanra viszont egy teljesen reális lehetőséggé vált az, hogy európai játékosok az NCAA-n keresztül építsenek fel minőségi profi karriert. A magyar játékosok esete egyáltalán nem egyedi, abszolút trendről beszélhetünk az elmúlt évek európai kosárlabdájában – ami egyébként az idei NBA-drafton elég markánsan le is csapódott.

Az amerikai kosárlabda-rendszer felépítése alapvetően különbözik az Európában megszokott bajnokságoktól. Az NBA egy zárt bajnokság, nincsenek kiesők és feljutók, ugyanaz a 30 franchise alkotja a mezőnyt minden évben. Az NBA-csapatok kétféle módon juthatnak hozzá játékosokhoz a ligán kívülről. Az egyik az évről évre megrendezett játékoskiválasztó (draft), ahol a csapatok meghatározott sorrendben összesen 60 játékos NBA-játékjogát foglalhatják le (vagyis minden csapatnak két választási joga van, amit egyébként el is lehet adni másik csapatnak). A másik lehetőség, hogy a draftra nem jelentkezett, vagy ott ki nem választott játékosokkal kötnek szerződést.

Az NBA és az NCAA, valamint az Egyesült Államok kosárlabda-szövetsége által elfogadott szabályok szerint draftra csak olyan játékos jelentkezhet, aki a következő szezon kezdetéig betölti a 19. életévét (hosszú ideje folynak a tárgyalások a 20 évre történő emelésről), illetve az NBA-ben ma már nem léphet pályára olyan játékos, aki nem töltötte be a 19. életévét. Bár egy-egy túlkoros játékos megtehetné, hogy kihagyja az NCAA-t, a jellemző az, hogy a legjobb középiskolás játékosok is eltöltenek egy évet az egyetemi bajnokságban, mivel az NBA-csapatok nem nagyon választanak ki olyan játékosokat, akikkel kapcsolatban nincs NCAA-összehasonlítási alapjuk. Tehát a gimnázium után még a legjobb amerikai játékosok is legalább egy évet eltöltenek az NCAA-ben (sportösztöndíjjal), ami egy amatőr liga – ezzel szemben az európai játékosok Európában jellemzően profikluboknál, profi ellenfelek ellen, fizetésért játszanak. Európában is lehetőség van azonban arra, hogy amatőr-szerződéssel, fizetés nélkül játszanak profi klubokban – ha így tesznek, akkor megmarad a lehetőségük az NCAA-s sportösztöndíjra.

 

Hosszú folyamat volt az NBA globalizálódása, és várható volt, hogy előbb-utóbb az NCAA is erre az útra lép.

Az NBA-ben 25 évvel ezelőtt 10-15 európai játékosnál nem volt több: szinte csak a legnagyobb nevek (például Petrovic, Divac, Sabonis, Schrempf, Marculionis, Kukoc) tudták huzamosabb ideig megvetni a lábukat a tengerentúlon, és ezek a legendák sem 19-20 évesen érkeztek a ligába, előtte hosszú éveket, gyakran évtizedet húztak le az európai élbajnokságokban, illetve nemzetközi kupákban. A 90-es évek végén, 2000-es évek elején az igazán nagy európai tehetségek 1-2 év felnőtt-kosárlabda tapasztalattal lépett át az NBA-be. Dirk Nowitzki, Pau Gasol és Tony Parker fémjelezte ezt a generációt, de a többség (köztük például olyan kiváló játékosok, mint Manu Ginobili, Jose Calderon) továbbra is több év felnőtt-kosárlabdát követően érkezett meg a ligába. A 2000-es évek közepétől már a drafton is egyre előkelőbb helyen húzták ki az Amerikában még semmit nem bizonyító tehetségeket, közülük a legismertebb a 2006-os 1/1-es, Andrea Bargnani, az elmúlt tíz évben pedig egyre gyakrabban bukkantak fel európai nevek a draft első körében.

Egy valami azonban szinte mindig biztos volt a drafton: az európai játékosok nem az NCAA rendszerén keresztül érkeztek meg az NBA-be. Nem kell messzire menni, 2015-ben három európait húztak az első körben (Porzingis, Hezonja, Milutinov), 2014-ben négyet (Saric, Nurkic, Capela, Bogdanovic), 2013-ban hetet (Len, Antetokounmpo, Schröder, Karaszev, Gobert, Jean-Charles, Nedovics) – a 14 játékosból mindössze egy, az ukrán Alex Len érkezett az NCAA-ből, az összes többi az európai csapatától. Ezzel szemben az idei, 2016-os játékosbörzén a Top14-ben két olyan európai játékos is elkelt, akik NCAA-csapattól érkeztek. Az osztrák Jakob Pöltl és a fent említett Arvydas Sabonis fia, Domantas Sabonis is az amerikai egyetemi kosárlabda segítségével jutott el az NBA-be.

mocsan

Nyugodtan mondhatjuk, hogy ők már nem úttörők, hanem a jéghegy csúcsa.

Néhány napja a magyar válogatott is részt vehetett az U20-as korosztály legmagasabb szintű európai tornáján, az A-csoportos Európa-bajnokságon. Nem néztem végig egyesével a kereteket, azt gondolom, hogy a torna legjobb ötösébe választott játékosok megfelelő „szemléltetőeszköz” lehetnek. Az öt játékosból három (a finn Lauri Markkanen, az alig 18 éves török Ömer Yurtseven, valamint a spanyol Francisco Alonso) ősszel az NCAA-ben lép majd pályára. Egyedül a magyar válogatottat vesézzük ki kicsit részletesebben: a magyar 12-es keretből Krivacsevics Márkó már tavaly is az Egyesült Államokban kosarazott, a keretbe meghívott, de végül távolmaradó Golomán György szintén – hozzájuk csatlakozik most Mócsán Bálint, aki az Európa-bajnokság negyedik legjobb dobója volt.

A korábbi években is akadtak olyan fiatal játékosok, akik megjárták Amerikát (Somogyi Gergely mellett talán Szendrei József a legismertebb), az előző években a magyar U-20-as válogatottat erősítő, egyébként MAFC-nevelés Rosco Allen neve lehet ismerős (ő egyébként valamelyest kakukktojás, hiszen kettős állampolgár), ugyanakkor inkább szabályt erősítő kivételek voltak ők. Most viszont már nem csak az NCAA reális cél a magyar fiataloknak, hanem már a középiskola is: 17-18 évesen eltöltenek 1-2 évet egy amerikai gimnáziumban, leteszik az érettségi vizsgákat, és közben be is illeszkednek az amerikai kosárlabdába. Ha pedig eredményesek, jól játszanak, akkor megnyílnak a kapuk a legjobb egyetemi sportprogramok felé – a Vasas U18-as válogatott irányítója, Chester Lewis épp a napokban lépett rá erre az útra.

Mit szűrhetünk le a fentiekből?

Leginkább azt, hogy a kisebb országok játékosainak mára egy nagyon erős alternatíva az NCAA, illetve az amerikai gimnáziumi kosárlabda. Az osztrák Pöltl, a finn Markkanen, a korábban draftolt ukrán Alex Len vagy akár a magyar játékosok előtt is két lehetséges út nyílt volna: hazájuk bajnokságában igyekeznek kitűnni, fejlődni, vagy bevállalják a légióséletet valamelyik komolyabb európai bajnokság kiscsapatában. A hazai bajnokságba könnyen bele lehet szürkülni (különösen akkor, ha nincs komoly nemzetközi szereplés), a légiósélet pedig mindig bizonytalan, különösen egy 18-19 éves fiatal számára. Ha rosszul választanak, akkor az utánpótlás-felnőtt kosárlabda közötti átállás szempontjából kritikus 2-3 évüket ronthatják el, és sajnos a többség nem is hozza ki magából a maximumot. Az NCAA viszont más, mindig is egyfajta „csibekeltető” volt, ahol a játékosok szinte burokban élnek, gyakorlatilag mindenki 19-23 éves – jóval több sikerélmény éri őket, ráadásul ha jól teljesítenek, akkor azzal az önbizalommal töltődnek fel, hogy korosztályukban top játékosok. Arról nem is beszélve, hogy az egész NCAA körítése, hangulata magával ragadó, nem véletlenül járnak ki az élcsapatok meccseire akár 15-20 ezren is! Nem nehéz tehát megérteni, hogy miért vonzó mindez egy fiatal játékos számára – ráadásul sportösztöndíjakról beszélünk, 23 éves korukra diplomát szerezhetnek.

Ha pedig jól játszanak, akkor be fog indulni a profi karrierjük is.

Az NCAA alapkövetelménye, hogy profi szerződése korábban nem lehet egyik játékosnak sem, viszont ha valaki ösztöndíjat kap, akkor ezt „el lehet viselni” pár évig, különösen akkor, ha tudjuk, mi vár ránk az egyetem után. Az elitre az NBA, a jobb játékosokra pedig az európai kosárlabda. Nem kell messzire mennünk: Rosco Allen idén tavasszal fejezte be a tanulmányait a Stanfordon, és bár nem draftolták, a világ második legerősebb bajnokságában, a spanyol ACB Ligában szereplő Obradoiro igazolta le – ha ott jól játszik, tovább lépdelhet feljebb. De szintén ne menjünk messzire, a magyar elsőosztályú klubok is előszeretettel alkalmaznak frissen végzett amerikai egyetemista játékosokat – ha valakinek nem jön össze az NBA vagy egy erősebb európai bajnokság, itthon tárt karokkal fogják várni a csapatok azokat a játékosokat, akik az amerikai légiósokkal azonos szinten játszottak, és még csak nem is foglalják a légiós helyeket…

Jó az NCAA-nek, de mennyire jó ez a magyar kosárlabdának?

Az amerikai egyetemi kosárlabda bajnokság az elmúlt években nagyon sokat küzdött azzal, hogy a legjobb játékosok egy, de maximum két szezon után dobbantanak az NBA-be, ami óhatatlanul is színvonalvesztéssel jár – ilyen ütemben nagyon nehéz évről évre kellő mennyiségű csapatot felépíteni, amelyek megütnek egy komoly szakmai színvonalat. Míg korábban az volt a ritka, ha valaki két szezon vagy három szezon után lépett át a profik közé, manapság a fordítottja igaz. Ilyen helyzetben minden képzett fiatal kosarasra szükség van, így lassan kinyílt az ajtó az európai tehetségek előtt (nem előzmény nélküli mindez, hiszen jóval korábban kinyílt ez az ajtó az afrikai és ausztrál játékosok előtt, míg a közelmúltban a kanadai fiatalok előretörését is komoly előkészítés előzte meg).

Az már fogósabb kérdés, hogy mit jelent mindez a magyar kosárlabdának? Tömeges megindulásra nem kell számítani, de ha egyre több játékosunk mérettetik meg és üti meg a mércét a tengerentúlon, arra azt gondolom, joggal lehetnek büszkék a nevelőegyesületek. Én azon a véleményen vagyok (látva, hogy az utóbbi időben mennyire nehéz a fiatalok beépítése a felnőtt csapatokba), hogy aki megüti a szintet, mindenképp próbálja meg az amerikai „kalandot”, mert szakmailag biztosan jó kezekbe kerülnek. Legrosszabb esetben is mi történhet? Visszajönnek a magyar A-csoportba, és válogatott szintű játékosok lehetnek azzal a képzéssel, amit kaptak. Inkább megfordítom a dolgot: ez egy nagyon komoly lehetőség arra, hogy a magyar kosárlabda megvesse a lábát a tengerentúlon. A sportban rettentő fontosak az emberi kapcsolatok, az Egyesült Államokban pedig ennek különösen erős hagyománya van. Ha csak egy-két kikerülő játékosunkból edző lesz az NCAA-ben, akkor azzal megnyitja az utat a magyar edzőknek, lehetővé válik a szakmai naprakészség, illetve az agyelszívás, egy fordított „brain drain” – ez utóbbi felbecsülhetetlen értéket jelent a jövő szempontjából.

Fotó: FIBA.com

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.